Peyotl

Nem sokkal Mexikó meghódítása után, 1538-ban, Új Hispánia fõvárosában felavatták az indián "nemesség" fiai számára létesített fõiskolát, a "Szent Keresztrõl elnevezett Császári Kollégiumot". A Spanyolországból érkezett tanárok között volt egy ferences rendi szerzetes, Bernardino Sahagún, aki azzal az elhatározással jött az egykori fõvárosba, Tenochtitlanba, hogy nem csak tanítani fog, de tanulni is. Szándékát (ide értve az azték nyelv megtanulását is) valóra váltotta. Ennek egyik eredménye egy kultúrtörténeti szempontból igei nagy jelentõségû könyv, a Historia General de las cosas de Nueva Espana volt. Ez a 16. században megjeleni könyv, amelyet 1926-bari, Stuttgartban is kiadtak német fordításban, részletesen tárgyalja a mi szempontunkból fontos hallucinogén növényeket.

Ebben a könyvben, amely ezeknek a növényeknek elsõ, tudományos leírása, olvashatjuk a következõket "Az aztékok északi és északnyugati szomszédai, csicsimékek sok növény, gyökér hatását és gyógyító erejét ismerik. A Peyotl is ismert elõttük." (A peyotl szó egyébként azték nyelven gyapjúszerûséget jelent. Valószínûleg azért kapta a növény ezt a nevet, mert a fején pamutszerû, fehér szálak találhatók.) "Az índiók számára a Peyotl olyan, mint nekünk a bor. Összejönnek valahol a mezõn, s éjjel-nappal táncolnak, majd végül sírásba törnek ki. Azt mondják, hogy a könnyek a szemüket tisztítják, amivel azt akarják kifejezni, hogy ismét visszanyerik józan állapotukat."

"Akik eszik vagy isszák a Peyotl növényt, azokban vidám látomásokat vált ki. A kábulat három napig tart, azután eltûnik. A csicsimékek gyakran nyúlnak a növényhez, mert az erõsíti, harcra alkalmasabbá teszi õket, csillapítja éhségüket és szomjukat, s talizmánként védi õket a veszélyektõl."

A hallucinogének kis adagjaitól megnõtt az indiánok harci kedve, mert (írja Sahagún) ettõl sebezhetetlennek vélték magukat, s azt hitték, hogy kilõtt nyilaik pontosan célba találnak. (Egyes történészek ezeknek az anyagoknak tulajdonítják, a többi között, azt a szívós ellenállást is, amelyet az indiánok a hódítók technikai fölényével szemben kifejtettek.)

Sahagún jelentése felkeltette II. Fülöp spanyol király kíváncsiságát, és 1570-ben elküldte udvari orvosát Don Francisco Hernandezt, hogy ott növényeket gyûjtsön, s tanulmányozza hatásukat, alkalmazásukat. Õ is beszámolt az índiók Peyotl fogyasztásáról. Jelentésében azt is megírta, hogy a növény fogyasztása, ill. annak hatására az índiók elõre látják a jövõt. Arról is beszámolt, hogy Peyotl-ból készült péppel dörzsölik be az índiók a fájó végtagjaikat. (Páter Ortega, még az elsõ hódítókkal érkezett szerzetes, talán ezért is nevezte a Peyotl-t "ördöggyökérnek").

Térjünk vissza Sahagún könyvéhez. Szerinte az azték vezérek nemcsak az agavé bor (a pulke) és az agavé pálinka (a tequila) túlzott fogyasztását büntették szigorúan, hanem a Peyotl és más hallucinogén hatású növények mértéktelen használatát is.

Sahagún leír egy beszédet, amit egy azték uralkodó tartott a nép elõtt:

"Bárhol legyél is alattvaló, magad ne igyad e növényekbõl készített italokat. Ha betartod, nem fogsz erõszakos halállal kimúlni. De ne hidd, hogy otthonodban, titokban megteheted, mert a mi urunk ezt látni fogja és megbüntet érte. Ha mégis innál ilyen italokat, saját magad fogod felakasztani, vagy beleesel egy mély kútba. Ha meg kiderül, hogy ittál ilyen italt, törvény elé kerülsz, s ott halálra ítélnek, felakasztanak, megköveznek, vagy halálra korbácsolnak."

A szigor okát, magyarázatát Sahagún nem írta le, de minden bizonnyal azért voltak ennyire szigorúak ezek a rendelkezések, mert egy katonaállamban, mint amilyen az aztékoké is volt, nem engedhették meg a katonáknak, hogy önkényesen fogyasszanak kábítószereket... Sahagún, Hernandez és mások is igen értékes megfigyelésekre tettek szert, de hogy mennyire tudtak a dolgok mélyére hatolni, mennyire tudtak egy-egy növényt megismerni, az attól függött, milyen jelentõséget tulajdonítottak az índiók az adott növénynek, vagyis mennyire õrizték annak titkát…

Az ololiuquit vagy egyes daturaféleségeket például korántsem övezett olyan mélységes mély titok, mint a teotihuakan-t. Ez a magyarázata, hogy közel négy század telt el (az 1900-as évek közepéig !!!), míg errõl a titokról teljesen fellebbent a fátyol, azaz pontosan megismerték az összes növényt, azok hatóanyagait és az általuk okozott tüneteket.

Az indiánok hite szerint a hallucinogéneket azért adták az istenek, hogy azok közvetítsenek az emberek és a természetfeletti erõk között. A papok és a varázslók arra is használták ezeket a növényeket, hogy segítségükkel érintkezésbe lépjenek a halottakkal. Fontos döntés elõtt a papok úgy folyamodtak az ololiuqui vagy a Peyotl használatához, mint valami csodaszerhez. Segítségükkel kerestek arra is választ, hogy egy eltûnt személy (pl. feleség) hol található meg. A sok hibás választ pedig azzal indokolták, hogy az elõírt szertartást nem pontosan végezték el.

A drogok további alkalmazási területe a gyógyászat volt. A feltevések szerint már a korai idõkben volt egy külön orvosi rend, amelynek tagjai figyelemre méltó ismeretekkel rendelkeztek e téren is. Egyaránt használták diagnosztikus és terápiás célokra õket. A diagnosztikus célon azt kell érteni, hogy a drog által elõidézett révületben mondták meg, hogy mi baja a betegnek…

Gyógyítási célból pedig azért adták (pl. a Peyotl-t), hogy a beteg hangulatát javítsák, könnyebben szuggerálhassák vagy rávegyék a kor divatja szerinti undorító "gyógyszerek" bevételére.

Arról azonban a papok sohasem beszéltek, hogy mint már korábban elmondtuk, hogy milyen fontos szerepet játszott egyik-másik növény (s ezeknek ismeretét övezte a legmélyebb titok) a világ egyik legvéresebb, legtöbb emberáldozattal járó vallásának a kialakulásában. (Egyedül az utolsó azték uralkodó, II. Montezuma új palotájának felavatásakor húszezer embert áldoztak fel !) Önként felvetõdik a kérdés, hogy nincs-e valami összefüggés az ilyen véres vallási szertartások és aközött, hogy az erõs hallucinogén hatású növények a legnagyobb mennyiségben éppen ezen a területen találhatók ?

Meszkalin

Testvérének, Peyotl-nak Nonorugami, a Nap Atyja növény alakot adott. Így került a földre a varázskaktusz, hogy (a tarahumara indiánok hite szerint) segítse az embereket. A valóság persze minden bizonnyal sokkal prózaibb, a tarahumarák elõbb véletlenül felfedezték a kaktusz megízlelése során a kábító hatását, s csak azután csináltak a kaktuszból félistent. Az índiók a gyökere felett levágták a kaktusz leveleit, megszárították, s apró darabokra vágták. Ebbõl készítették a kábító italt, amelytõl vagy borzalmas vízióik támadtak, vagy nevetõgörcsöt kaptak. A mámor két-három napig is tartott, de már Sahagún leírta, hogy az ital fogyasztása után a legtöbb esetben hányás, hányinger is jelentkezett.

1888 körül kezdett az indián rezervátumokból az Egyesült Államok fehér lakosai között elterjedni a Peyotl hatóanyagának, a meszkalinnak a fogyasztása Lewin angol vegyész ez idõ tájt járt az USA-ban, és itt kapott nagyobb mennyiségû növényt kémiai vizsgálatra 1894-ben már sikerült e kaktuszféleség speciális hatóanyagát, a meszkalint kristályos, vegytiszta formában elállítani.

Egy neves német farmakológus, Heffter önkísérletben bizonyosodott meg róla, hogy a Lewin által hozott kaktuszból készült kivonat nemcsak álmosító hatású, hanem érzékcsalódást, hallucinációkat is okoz. A titokzatos növény hatóanyagát 1934-ben mesterségesen is elállították.

Mind a természetes, mind a szintetikus meszkalin egész csekély adagja mintegy húsz óráig tartó hallucinációkat eredményez eufóriaszerû állapotban. A meszkalin-mámoros ember csukott szemmel fekszik, mégis színes képeket lát, elveszti tér és idõérzékét, és hasonló lelkiállapotba kerül, mint amilyen a szkizofréniásoké. Ezek a jelenségek a szer bevételétõl számított 1-2 óra múlva jelentkeznek csupán, elõtte fejfájás, émelygés, szédülés, szívdobogás, nagyfokú verejtékezés észlelhetõ.

A meszkalin hatása alatt levõ emberre jellemzõ, hogy megtartja emlékezõképességét és öntudatát. Kontaktust lehet vele létesíteni, bár nem szívesen, de válaszol a hozzá intézett kérdésekre. Azért nem szívesen, mert úgy érzi, ezzel megzavarják eufóriaszerû állapotát, jobban mondva az ahhoz csatlakozó hallucinációit. Többnyire vidám, de - igen gyakran minden ok és átmenet nélkül - kínzó, félelemmel teli érzések törnek a felszínre. Ezért mondta egy pszichiáter (igen találóan), hogy a meszkalin szellemeket láttat. A hallucinációk gyakran egymásba folynak. Így elõfordul, hogy a kábult ember egyszerre látja egy mozgás kezdetét és végét. de azt nem, ami a kettõ között van. A látási hallucinációk, amelyeket még a plaszticitás is jellemez, sötét helyiségben gyakoribbak, erõteljesebbek, mint világosban.

Érdekes és meg nem magyarázható tény, hogyha nem indián kap meszkalint, az ily módon kiváltott látási hallucinációk és emocionális élmények szorosan kapcsolódnak az indián valláshoz...(??!!) Passuth László ír le, Találkoztam esõistennel címû könyvében egy igen érdekes történetet, mely kitûnõen szemlélteti a természetes és a kémiai úton elõállított hallucinogén anyagok közötti mindmáig megmagyarázhatatlan hatástani kapcsolatot:

"Másodszor is megnéztem ezt a kiállítást (a Mexikói Köztársaság 1962-ben, Rómában rendezett, a mexikói indián mûvészetet bemutató vándorkiállításról ír Passuth), akkor már a római egyetem pszicho-analitikai tanszékének professzorával, Emilio Servadió-val. Õ akkor egyes gombák és az LSD hallucinogén hatását tanulmányozta, gyógyítási célokra. A kísérletez akkor még eléggé az elején állt, s a professzor (orvosi segédlet mellett) önmagán is kipróbálta az eredetileg mexikói gombákból nyert, késõbb szintetikus úton elõállított szert, amelyrõl annyi szó esik. A professzor benyomásait az LSD-kísérlet alatt magnószalagi mondta. Amikor a kiállításnak ahhoz a részéhez értünk, melyben az indián kéziratok fakszimile példányait láthattuk, barátom megdöbbenten állapított meg, hogy ugyanezeket a színes, harcos figurákat látta révületében, mint amilyenek itt sokasodtak a hieroglifákon, anélkül, hogy valaha is foglalkozott volna azték maja írással, prekolumbián emlékekkel. Ugyanezt a benyomást egy másik barátom, Bercel Miklós is megerõsítette, aki Kaliforniában nagy tekintélyû ideg és elmeprofesszor. Õ is látta (LSD-önkísérletében) ugyanezeket az azték figurákat, mint római kartársa."

Az elõbbiekben említett Heffter német farmakológus meszkalinnal végzett önkísérletének eredményeirõl így számolt be:

"A szer bevétele után lefeküdtem egy elsötétített szobában, és lehunytam a szememet. Körülbelül kél órával késõbb, a sötétség ellenére, különös élességgel jelentek meg elõttem színes minták, képek. Ezek leginkább a keleti szõnyegek tarka mintázatához hasonlítottak. A képek pillanatonként változtak, mint egy tûzijáték figurái. Majd változott a kép, a háttér elsötétült, s elõtte színes vonalak bokra villant fel. Majd újra változott a kép, csodálatos szép vidéket láttam, a növények, az épületek a legtündöklõbb színekben pompáztak. Bármennyire szerettem volna is egy-egy pontra koncentrálni, nem sikerült, mert a víziók pillanatonként változtak. A képek megjelenését zörejek, majd zene kísérte. Amikor a hanghallucinációk megjelentek a képen, a zene ütemére mozgó emberek is feltûntek. A szép, színes képek helyét sötéten ragyogó háttér foglalta el, amely elõtt violaszínû vastag, gyökérszerû vonalak vagy talán inkább (magam sem tudom pontosan meghatározni) vérrel telt erekhez hasonló rajzolatok jelentek meg. A képek jellege ismét változott, hatalmas termeket láttam, amelyek falait festmények ékesítették, csodálatos drágakövekkel díszített kandelábereket láttam. Minden a helyén volt, kivéve a tetõt, ez hol a kép alján, hol az oldalán helyezkedett el. Amikor az elmozdult tetõre néztem, mindig szédülés, hányinger fogott el. Abban a pillanatban, hogy a szememet kinyitottam, a látomások semmivé foszlottak, de ha lehunytam, újra megjelentek. Nagyon jellegzetesnek tartottam, hogy idõérzékemet teljesen elvesztettem, egyetlen perc egész órának tûnt. Ez az állapot kb. négy órán át tartott."

Egy pszichiáter így számolt be önkísérletérõl: "Egészen sajátos képviszonyok között láttam magamat teljes valómban. Egy heverõn feküdtem. Azután jött a semmi, egy teljesen üres tér, majd egy magányos szigeten voltam, felhõkbe burkolva. Úgy éreztem, nem hat rám a nehézségi erõ. Majd a térben fantasztikus alakok tûntek fel a szemem elõtt. Nagyon izgatott lettem, kicsit izzadtam, fáztam, és szinte állandóan csodálkoztam. Rettenetes feszültség vett erõt rajtam, úgy éreztem, hogy rám nehezedik minden dolgok lényege, a világegyetem összes gondja. Majd fantasztikus élmények bukkantak elõ a semmibõl. Mór stílusú épületek, kozmikus rendszerek és hasonló képek, amely mozogtak, közeledtek vagy távolodtak egymástól. Ez után minden ünnepélyesebbé vált, a kettõs képek összeolvadtak, s ebben a pillanatban hirtelen kiszakadtam a csodálatos világból. Fogamat csikorgattam, kezem izzadt, szemem égett, úgy éreztem, testem minden izma elvált a testemtõl. Egyre nyugtalanabb, kiegyensúlyozatlanabb lettem."

Egy vegyész így ír önkísérletérõl:

"Töltõtollam hegye úgy tûnt számomra, mint egy keselyûnek a feje… A betûk egészen szemtelenül bámultak rám… Láttam egy kõoroszlán óriási lábát, éreztem talpa erejét és nyomását…"

A szép új világ és még annyi sok más híres regér íróját, Aldous Huxley-t a kíváncsiság hajtotta, hogy legalább néhány órára bepillanthasson abba a belsõ világba, amelyrõl a több mint száz évvel korábban, William Blake versei és jövendölései, megejtõ érzékletességgel adtak hírt. De azért is (mint írta), mert mindig szegényesnek tartotta saját képzelõerejét. A szavak, még a legkifejezõbb költõi szavak sem tudtak soha képeket felidézni a fejében. "Ha nagyon erõlködöm is csak valami halovány képet sikerül felidéznem a tegnap délután történtekbõl" - írja önmagáról. De mint a rajta végzett kísérletekrõl szóló tanulmányában kifejtette, az is érdekelte, hogy "noha már 70 éve foglalkoznak az orvosok a meszkalinnal, a rendelkezésre álló pszichológiai megfigyelések anyaga mégis meglehetõsen ellentmondó". Majd így folytatja: "Kéznél voltam, meg kíváncsi is, így azután én lettem a tengerimalac. Az egyik napfényes reggelen lenyeltem néhány tized gramm meszkalint."

A kábítószer nem tárt fel elõtte új világot: "A drog hatására végbement változás egyáltalán nem volt forradalminak nevezhetõ… Aranyló fények lassú táncára lettem figyelmes…, késõbb szürke alakzatok tömege tárult elém, közepükbe sápadt, kékes színû gömbök nyomultak fel és merültek el valami szilárd közegben… Egyetlen emberi arcot vagy alakot sem láttam, de állatét sem. Nem láttam tájakat, mérhetetlen tereket, sem épületek varázsos megnövekedését és átváltozását, semmi olyasmit, amit drámainak vagy példátlannak lehetett volna mondani."

A kísérlet alatti beszélgetéseket hangszalagra vették, innen tudjuk, hogy az író mit felelt az orvosnak kérdéseire. Így pl. arra a kérdésre, hogy kellemesnek érzi-e, amit észlel, így felelt: "Se nem kellemes, se nem kellemetlen. Mindent olyannak látok, amilyen, legfeljebb a polcokon levõ könyvek színe ragyog feltûnõ élénkséggel." Térérzése nem volt számára tudatos. Ez volt a helyzet idõérzékével is. "Mintha bõven volna belõle" válaszolta az orvos kérdésére. A pillanatról az volt a benyomása, hogy végtelenül hosszú ideig tart, s az "örök jelen egy állandóan változó apokalipszisbõl épül fel".

Huxley elmondotta még, hogy a meszkalin hatása alatt megromlott a tér és távolságérzékelése is. A tárgyakat két dimenzióban látta, tehát csak síkban. Perspektívaérzése olyanformán változott, mintha egy tájképet látott volna, ahol a festõ a párhuzamos vonalak összetérítésével érzékelteti a térszerûséget. Így kelt a kép valóban térszerû, plasztikus hatást. A kábítószer hatása alatt a valóságnak csupán egyoldalú, eltorzult képét látta. Valamiféle kubista képet érzékelt a világból. Megváltozott a zenéhez fûzõdõ élménye is. "És valaki bekapcsolta a lemezjátszót. Szívesen hallgattam… De az instrumentális zene most (szokatlan módon) hidegen hagyott. Ezért levették a zenekari muzsikát megszólaltató lemezt, és helyette egy madrigált tettek fel. A vokális zene, az emberi hangok hidat képeztek visszafelé, az emberek világába."

Az elmondottakból is kitûnik, hogy legyen egy hallucináció bármilyen tündökletes, szemet-fület elkápráztató, sohasem ér fel a mûvészet nyújtotta élménnyel, még kevésbé adhatja meg a játék és a valóság dinamikus egységét.

Nézzük meg hát ezeket a halucinogéneket közelebbrõl. Az eddig elmondottakból önként adódik, hogy elõször a természetes és a kémiai úton elõállított növényi anyagokat tárgyaljuk, s azután a tisztán kémiai úton elõállított hallucinogéneket, az LSD-t és társait.