Kokain
Pitigrillinek, az 1920-as évek divatos írójának nagy sikerû kalandos-romantikus regénye volt a Kokain. A történet egy újságíróról szól, aki Párizsba kerülve két méreggel ismerkedik meg, a nõkkel és a kokainnal… Mindkettõ végzetes volt a számára, az egzisztenciájába került. Ezt a regényt akarta megfilmesíteni a nálunk is jól ismert filmrendezõ, Fassbinder. Ebben a filmben akarta bemutatni, milyen válaszút elé kerülhet egy ember, akinek tiszta öntudattal, szabad akarattal kell eldöntenie, hogy vajon az életet megrövidítõ, de azt intenzívebbé tevõ kokain mellett vagy ellen dönt. A film azonban sosem készült el. Hogy miért ? Erre a müncheni államügyészség hivatalos jelentése ad feleletet:
"1983. június 10-én holtan találták müncheni lakásán Werner Fassbinder filmrendezõt. A halál oka az együtt bevett, túl nagy adag kokain és barbiturat altató volt…" Ismét egy értelmetlen, céltalan halál.
A gyárilag készített kokain elsõsorban az USA-ban terjedt el, s onnan indult hódító útjára Európába. Ma már sajnos egyformán kedvelt mindkét világrészen. Amerikai népszerûségének okát egy kábítószer-kutatással foglalkozó szakember abban látja, hogy a kokain a "pezsgõ" a kábítószerek között, s tipikus amerikai drog Az ára azonban a pezsgõénél is magasabb…
A kokain rabjai között sok színész is van. Szerencsére élményeik sokszor egészen meglepõk, egészen mások, mint amit kíváncsiságból vártak élvezõi. Egy ismert amerikai filmsztár így mesélte el élményeit: "Teljesen nyugodtan, magabiztosan állsz a kamera elõtt, úgy érzed, minden pillantásod, gesztusod nagyszerûen "ül", de a valóság egészen más. Mindez csak a fejedben, képzeletedben van így, valójában az arcod merev, nem jön ki egy hang sem a szádon... Szörnyû, nincs rá más kifejezés !"
Azt, hogy a kábítószer-kereskedelem jó üzlet, már a ópiumnál és származékainál is láttuk. Nos a kokain esetében sem hagy maga után semmi kívánnivalót az üzleti oldala. A közel két méter magasra megnövõ cserjét elsõsorban Bolíviában és Peruban termesztik, s ott készül a fogyasztásra még nemigen alkalmas, szürkésfehér színû kokainbázis is. Ennek végleges tisztítása, feldolgozása Kolumbiában történik, ott készül el a végzetes "fehér hó". S hogy hol az üzlet ? 1 kilogramm kokalevél ára alig több mint két dollár. Ennyi kokalevélbõl annyi kokain készül, amennyinek az eladási ára a lánc végén már ezer dollár !
Különben nincs a világon még egy kábítószer, amelyiket olyan sokféle módon alkalmaznának, mint a kokaint. Adják injekcióban a bõr alá, isszák, legtöbbször borba elkeverve, rágják a levelét, sõt a kokainbázist is, elkészítik pasztának, s azt bedörzsölik a foghúsba, a hímvesszõbe, a hüvely nyálkahártyájába, szívják dohánnyal elkeverve, de leginkább az orron keresztül szippantják fel, erre a célra díszes kivitelû kanalakat használnak.
De nézzük a gyökereket. A kokain is, akárcsak a többi kábítószer, valamikor kultikus célokat szolgált Dél-Amerikában. Csak a spanyol hódítás után lépett ki a kultikus keretekbõl, és vált az évszázadok során az egyik legelterjedtebb kábítószerré. Hogy hogyan ? Érdekes történet, s érdemes megismerkedni vele.
Az Inkák kincse
A legenda szerint valamikor nagyon-nagyon régen, a Yunga törzsbeli indiánok nagy bûnt követtek el, felgyújtották az erdõket. Khum isten irtózatos haragra gerjedt, és elhatározta, hogy szigorúan megbünteti õket. Márpedig nemcsak a gyújtogatásért, hanem az is, mert az égõ erdõkbõl felszálló füst, korom, temérdek pernye, beszennyezte makulátlan fehérségû palotáit, a mai Bolívia két nagy hegycsúcsát, az Illimanit a Mururatát. Khum úgy határozott, hogy a Titicaca-tó partján levõ várost elszigeteli az élelmiszertermelõ vidékektõl, ily módon éhezésre ítéli az egész lakosságot. Az indiánok így nomád életmódra kényszerültek. Ismeretlen tájakon át vándoroltak, mindaddig, míg rá nem bukkantak egy furcsa, sosem látott növényre. Más táplálék híján elkezdték a levelét rágni, és láss csodát, ismét erõre kaptak, elmúlt az éhségük és a fáradtságuk, s így sikerült újra eljutniuk termékeny vidékre. Az idõközben megbékült Khum, a villámlás, mennydörgés a hó ura, adta hát a pusztulástól megmentõ, mennyei növényt, a Yunga indiánoknak…
Más mondák szerint az inkák birodalma felett õrködõ Napisten ajándékozta meg a földi helytartóját, az uralkodó Inkát a kokacserjével, pontosabban annak titkával. Mert a koka (a korabeli krónikák szerint) jóllakatja az éhezõket, erõt ad a fáradtaknak, feledteti a boldogtalanokkal bánatukat.
Bár történelmi adatok arra vallanak, hogy már inka birodalom megalapítása elõtt is termesztették vagy inkább termett, a kokacserje, a Cuzco völgyében alapított inka birodalom urai, hatalmuk biztosítása érdekében a növény isteni eredetét hirdették.
Már inkább a valóság, mint a mondák világába tartozik, hogy a mai Peru területére, tehát arra a vidékre, ahol a 14. században az inka nemzetség vezetésével kecsua törzsek megalapították az inka birodalmat, hatodik Inka, Roca hozta be a mai Kolumbia területérõl egy utazása során.
A kokacserjét termõ vidékeken a növényt szentnek tartották, s elsõsorban az inka birodalomban, fõként kultikus célokat szolgált. A növény termesztését, használatát a papok szabályozták, az uralkodóval egyetértésben. Így (a drákói intézkedések miatt) a koka élvezete az inkák korában majdhogynem csak a papok és a nemesek kiváltsága volt.
A cserje levelét isteni tulajdonságokkal ruházták fel. A spanyol hódítók leírásaiból tudjuk, hogy a koka kiemelkedõ helyet foglalt el az ott élõ indián törzsek mitológiájában, de mindennapi életében is. Ezt egyébként az abból a korból származó szobrok, templomdíszítések is bizonyítják. A koka ültetését, aratását vallási ceremóniák kísérték. Azt az embert pedig, aki a tilalom ellenére termesztette vagy a növényt világi célra használta, szigorúan büntették. S hogy mit jelentett az inka birodalomban a szigorú büntetés, nos arra elég egyetlen példa, aki rosszul lépett a vallási ceremóniák során a kultikus táncban, az halállal bûnhõdött…
II. Fülöp király rendelete
A spanyol konkvisztádoroknak a 16. század elején sikerült meghódítaniuk a mesés gazdagságú Perut, amelynek területén volt a hatalmas, csaknem fél Dél-Amerikára kiterjedõ, inka birodalom központja. A kincsek elrablásával és az indiánok rabszolgamunkára kényszerítésével egy idõben, a hódítók felszámolták az inka birodalom társadalmi szerkezetét. Emellett, elsõsorban a hittérítõk, mindent elkövettek, hogy a kokacserje vallási szimbólum jellege megszûnjön.
Mindezek következtében a növény most már büntetés nélkül hozzáférhetõ volt a nép számára… Így az Andok vidékén élõ indiánok, akik a világ legrosszabbul táplált emberei közé tartoztak, elsõsorban a mostoha természeti viszonyok miatt, hamar felismerték, hogy korábban tiltott növény segítségével megkönnyíthet életüket, munkájukat. Valóban, a kokalevél rágása döntõen a munkavégzéssel függött össze. Jól mutatja ezt, hogy a nõk körében csak kivételesen akadt kokalevél rágó, s ha például katonai szolgálatuk teljesítésére, a síkságra kerültek, ott nem rágták az éhségérzetet is elnyomó levelet, hiszen katonaságnál erre nem volt szükségük…
Hogyan is rágták az indiánok a kokalevelet ? Itt kell megemlíteni, hogy Dél-Amerika trópusi, száraz meleg éghajlata alatt kb. 200 féle Erythroxylon-fajta nõvény közül csak kettõnek a levele tartalmaz kokaint. Ezek fényes, zöld színû leveleit mindig valamiféle alkáliás vegyhatású anyaggal, pl. mésszel, kagylóhéjjal együtt rágták. A mész, a növényi hamu, a kagylóhéj hozzáadásának az a magyarázata, hogy elõsegíti a levelekben a hatóanyag, a kokain felszabadulását. Azt azonban hogy erre hogyan jöttek rá, nem tudjuk még ma sem… De már az ó-perui kisplasztikákon, primitív rajzokon felismerhetõk a jellegzetes edénykék, amelybõl a meszet vagy a hasonló anyagokat vitték magukkal a kokalevelet tartalmazó zacskók mellett.
A mészporral behintett, kesernyés ízû levelek rágás tehát szüntette az indiánok éhségét, szomjúságát, könnyített a nehéz munka végzésén, s ha csak éltek, de nem éltek vissza vele, életüket elviselhetõvé, olykor boldoggá is tette.
A hódító spanyolok is hamar rájöttek erre. Ezé már II. Fülöp spanyol király elrendelte, hogy az ezüstbányákban dolgozó indiánoknak adjanak rendszeresen kokalevelet ! Az évszázados kokakultusz fennmaradt a keresztény korban is. Így a bányászok azt tartották, hogy az istenek megkönnyítik a föld mélyében rejlõ gazdag kincsek megtalálását, felszínre hozatalát, és elhárítják a szerencsétlenségeket, ha megérzik a koka szagát. Ezért a perui bányászok sok helyütt még ma is, mielõtt leszállnának a tárnába, összerágott kokalevélgombócot köpnek a földre. De nemcsak a bányászok, hanem a földeken dolgozók is el-elrágtak néhány levelet, naponta kb. 40-50 grammnyit. A koka felfrissítette õket, elvette éhségérzetüket, megnövelte teljesítõképességüket.
Az elsõ európai, aki a különös növényre felfigyelt, nem orvos volt, hanem író, a spanyol Thomas Ortiz. Õ írta le egyik úti beszámolójában, hogy "az indiánok egy bizonyos cserje levelét rágják, majszolják, ettõl élénkké, vidámmá válnak, és fogaik zöldre színezõdnek". Sõt egy spanyol jezsuita szerzetes 1787-ben azt javasolta, hogy terjesszék el Európában is a kokalevél rágását (a tea és a dohány helyett) a nehéz munkát végzõ emberek körében. Néhány évvel késõbb, 1793ban pedig egy spanyol orvos ajánlotta a koka élvezetét, s javaslatát a spanyol tengerészetben meg is valósították, éppúgy hozzátartozott a hosszú útra induló hajók felszereléséhez, mint a kétszersült. A kokalevél ezen hatásáról a Pillangó címû regényben is olvashattál, az egyik szökés közben használták, hogy fáradtság nélkül tudjanak messze elfutni.
A COQUERÓK
Az elsõ ember, aki orvosi szemmel nézte, és tudományos alapossággal feldolgozta a kokalevél rágást, minden valószínûség szerint egy német orvos, Pöppig volt. 1836-ban jelent meg dél-amerikai útinaplója. Ebben leírta, hogy a perui fennsík lakói (a sajátos földrajzi és éghajlati viszonyok miatt) melankóliára, szomorúságra hajlamosak. Ettõl a rossz hangulattól igyekeznek menekülni a kokalevél segítségével. Szó szerint ezt írta (egyébként ez a leírás a lélektani megfigyelés egyik remekmûve)
"Soha nem sikerült még egyetlen coquerót sem leszoktatni szenvedélyérõl (így hívják Peruban a kokalevelet mértéktelenül élvezõket). Bármilyen nélkülözést kell kiállnia is miatta, a koka már minden örömének forrása. Hatására elmúlik bánata, és egyébként lusta fantáziája ilyenkor olyan képeket varázsol eléje, amelyeket egyébként sohasem látna."
"A coquero hamarosan alkalmatlanná válik minden komoly feladatra, és kiszolgáltatottabb rabja szenvedélyének, mint a legmegrögzöttebb alkoholista. Mivel a növény varázsereje csak úgy élvezhetõ teljes mértékben, ha a mindennapi élet zaja és mozgása nem zavarja azt, a coquero (ha a bódulat szükségét érzi) legszívesebben magányos, sötét helyre vagy az erdõbe vonul. Bármilyen félelmetes is az éjszakai õserdõ, a coquero nyugodtan fekszik a kiválasztott fa lombja alatt, és semmiféle vihar, zivatar, de még a jaguárok üvöltése sem képes megzavarni mámorát."
"Általában két nap múlva, beesett szemmel, sápadtan, remegõ lábbal tér vissza falujába. Peruban szomorú történeteket mesélnek a legjobb családokból származó fiatal emberekrõl, akik egyszer, kíváncsiságból megkóstolták a kokalevelet, és ettõl kezdve elvesztek a civilizált élet számára. Mintha rossz varázslat ragadta volna el õket, soha többé nem tértek vissza városukba, az emberek közé."
A jó megfigyelõ Pöppig leírta a testi romlás tüneteit is:
"Elõször egy ártalmatlannak tûnõ emésztési zavar jelentkezik, amelyet csakhamar súlyos székrekedés követ. A következõ tünet az egyre inkább állandósuló fejfájás és az arcbõr sárgás elszínezõdése, ami azonban elég hamar s elég gyakran sápadt-fehérré válik. Kínzó éhségérzet és teljes étvágytalanság váltakozik egymással. Késõbb végtagfájdalmak és hasvízkór alakul ki, s néhány éven belül elérkezik a vég, a teljes legyengülés, amely elpusztítja a coquerót."
Hasonlóképpen írt egy svájci utazó, Johann Jakob von Tschudi is 1839-ben (az õ nevével késõbb még találkozunk)
"Az idült kokainista szaga kellemetlen, lehelete bûzös, ajka sápadt, fogazata rossz, zöldesen elszínezõdött, szájszögletében undorító, feketés hab látható. A coquero járása bizonytalan, bõre petyhüdt, szûrkés-sárga színû, fénytelen szeme karikás, ajka remeg, beszédje összefüggéstelen, egész lénye eltompult, apátiás. Jelleme gyanakvó, megbízhatatlan és alattomos lett. Sokkal öregebbnek látszik koránál, s mire tényleg megöregszik, teljesen elbutul." Ettõl, mint majd látni fogjuk, kissé eltér a mai kokainista képe.
1859-ben egy olasz orvos, Paolo Mantegazza, kokalevél rágással végzett önkísérletrõl számolt be:
"A kokalevél íze erõsen keserû. Néhány gramm elrágása után olyan érzésem volt, mintha bõséges ebédet ettem volna végig. Néhány nap után azonban számban és torkomban erõs égõ érzés jelentkezett, amelyet kínzó szomjúság kísért. Lázasnak éreztem magam, de amikor megmértem a testhõmérsékletemet, az normális volt. Erõs szívdobogásom volt, fülem zúgott."
Érdekes módon csak ekkor alakultak ki a lelki jelenségek. Szellemi horizontja (mint írja) kitágult, addig ismeretlen erõ töltötte el. Ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy folytonosan mozogjon, majd a túlzott mozgékonyságot teljes merevség követte, megelégedett nyugalom kíséretében. Öntudata egyetlen pillanatra sem borult el, eltekintve a különleges álmokkal tarkított alvás idejétõl. (Õ is, akárcsak a 19. század sok orvosa, a kokalevél rágását inkább hasznosnak, semmint ártalmasnak tartotta, és csak a túlzott fogyasztásától óvott.
A kokalevél mértéktelen fogyasztásának következményeit már láttuk. De sem az idézett leírásokban, sem másoknál nem olvasható, hogy ez az elmondottakon túlmenõen olyanfajta izgatottságot, izgalmi állapotot, vagy éppen brutalitást váltott volna ki a coqueróból mint amilyen a gyárilag elõállított kokain mértéktelen élvezete során tapasztalható.
A magyarázat nagyon egyszerû, a kokalevél rágásakor sosem jut annyi kokain a szervezetbe, mint tiszta kokain fogyasztásakor. Az elrágásakor felszabaduló anyag egy része ugyanis elbomlik az emésztés során, másfelõl a gyomor és az emésztõrendszer tûrõképessége is határt szab a levél rágásának. Ezen kívül a kokainista nem is elégszik meg olyan kevéssel, mint a hegylakók…
A gyógyászatban
Hogyan jutott el az emberiség a kokalevél rágásától a tiszta kokainig? A már említett svájci utazó, Tschudi arra is felfigyelt, hogy a koka levelének fájdalomcsillapító hatása is van. Mindezek után megindult a kutatómunka a növényben levõ hatóanyag megtalálására, hogy azután beépíthessék az akkoriban bizony még elég szegényes gyógyszerkincsbe.
A kokalevél alkaloidját Albert Niemann göttingai vegyész izolálta, s errõl 1860-ban számolt be. Tíz évvel késõbb, egy másik vegyésznek, Richard Willstatternek sikerült mesterséges úton is elõállítania, ezért a felfedezéséért Nobel-díjat kapott. Nem sokkal ezután a kokain is megkezdte az új gyógyszerek szokott diadalútját. Jóformán minden idült betegségben adták, mint erõsítõ vagy nyugtatõ szert. Sõt, 1883-ban, egy német katonaorvos, Aschenbrandt, aki olvasott a dél-amerikai indiánok kokafogyasztásáról, a kimerült katonáknak híg kokainoldatot adott.
Beszámolója szerint maga is meglepõdött, hogy a katonák, ha átmeneti, rövid idõre is, de újra reaktiválódtak. Ez a beszámoló keltette fel a fiatal Sigmund Freud figyelmét, aki éppen olyan gyógyszert keresett, amellyel a szegényes körülmények között élõ betegein segíthetett volna. Saját magán is kipróbálta (pontosabban, három éven át szedte, persze igen kis adagban), sõt barátainak és még menyasszonyának is ajánlotta. Egy tragikus eset azután felnyitotta a szemét, s attól kezdve az egyik legnagyobb ellenzõje lett a kokainnak. Az történt ugyanis, hogy egyik barátját kokain segítségével akarta kigyógyítani morfinizmusából, de barátja rabja lett a kokainnak, és túladagolás következtében meghalt…
A kokainnal kapcsolatos csodavárás sugallta 1886-ban egy amerikai drug-store tulajdonosának azt az ötletet, hogy kokaintartalmú üdítõ italt gyártson. S bármennyire hihetetlen is, de a mai napig is világszert közkedvelt Coca-Cola 1903-ig valódi kokaint tartalmazott ! Azóta csak olyan kokalevelekkel ízesítik, színezik, amelyekbõl a kokaint elõzõleg vegyi úton kivonták.
(Közbevetõleg megemlítjük, hogy a Coca-Cola nevében levõ Cola szónak nincs semmi köze az afrikai kóladióhoz, amelynek pedig a dióhoz nincs semmi köze. Odoard Lopez 1591-ben fedezte fel a mai Libéria és Kamerun területén ezt az ott honos trópusi növényt. A 6-15 méterre megnövõ fa a forró, nedves, árnyékos vidéket kedveli. A termés magját Lopez tévesen kóladiónak nevezte el. A magot megmossák, majd napon megszárítják. A frissen fogyasztott mag, élénkítõ hatású, az ott élõ bennszülöttek számára kb. olyan jelentõségû, mint az európaiaknál a kávé vagy a kis mennyiségû alkohol fogyasztása.)
De térjünk vissza a kokainhoz. Viszonylag hosszú idõbe telt, míg helyi érzéstelenítõ hatását jobban megismerték, s a gyógyászat szolgálatába állították. Mantegazza már említett megfigyelése alapján adták gyomorfájdalmak esetében, de itt nem nagyon váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Késõbb egy vegyész leírja, hogy a kokainoldat kesernyés ízû, s megemlíti, hogy nyelvének az a része, amelyikhez a kokainoldat hozzáért, elzsibbadt. Erre sem igen figyeltek fel. A fordulat akkor következett be, amikor Freud, aki akkoriban a bécsi Allgemeines Krankenhausban dolgozott, felhívta a szer nyálkahártya-érzéstelenítõ hatására szemészbarátja, Koller Ágoston figyelmét. Ez indította Kollert arra, hogy kipróbálja a kokainoldatot szemészeti mûtéteknél. Fáradozását 1884-ben siker koronázta, s ezzel nagymértékben elõsegítette a szemészet fejlõdését.
Kevesebb szerencséje volt Karl Ludwig Schleich német sebésznek, aki konyhasóoldattal hígított kokainoldattal általános sebészeti mûtéteket végzett, vagyis kidolgozta a helyi érzéstelenítés ma is használatos módját. Amikor azonban 1892-ben a német Sebész Társaság nagygyûlésén beszámolt módszerérõl, egyszerûen senki sem hitt neki. Tíz évnek kellett eltelnie, míg egy másik sebésznek, Mikulicz Radeczkynak sikerült elfogadtatnia az eljárást, amely az óta is nélkülözhetetlen a sebészetben, de más mûtétes szakmákban is.
Abban, hogy a helyi érzéstelenítés a mûtéti beavatkozások nélkülözhetetlen részévé vált, a kémikusoknak és a farmakológusoknak jutott a fõszerep. Õk, akárcsak az ópiátok esetében, keresték azt a szintetikus származékot, amelyik teljes értékû a fájdalomcsillapítás terén, de nem okoz függõséget. E téren siker koronázta a kutatók fáradozásait, 1904-ben fedezték fel a novokaint amelyet azóta még számos, a kokainnal hatásában teljesen egyenértékû, de terápiás adagban káros hatást nem mutató szerek követték.
A hatása
A kokain mint kábítószer a központi idegrendszer túlingerlése útján hat. Ezt különösen jól lehet látni heveny mérgezésekben, vagyis ha az adag a kelleténél nagyobb volt, de még nem halálos. A beteg rendkívül izgatott lesz, félelemmel telik el minden és mindenki iránt, zavarttá válik. Pulzusa erõsen felgyorsul, légzés szabálytalan lesz. Hányinger, hányás, hasi görcsök, hidegrázás, láz színezi a képet. Azután delírium alakul ki, test szerte keletkeznek görcsök, majd eszméletvesztés, végül légzésbénulásban beáll a halál.
Egy ismert amerikai ideggyógyász azt mondta, hogy a kokain hatására a nagyagy olyan lesz, mint egy túlterhelt telefonközpont, amelyik már nem képes többé feldolgozni, értékelni a beérkezõ impulzusokat, ínformációkat.
Amikor valaki elõször nyúl a kokainhoz, élménye mindennek mondhatók, csak kellemesnek nem. Olyan tünetek tapasztalhatók, mint pl. szívtáji nyomás, kéz, és izomremegés, sápadtság, hidegérzés. A várt eufória csak késõbb jelentkezik. A kokainista kizárólag az eufóriát keresi, s közben maga sem veszi észre, mennyire megváltozik a természete a kokainmámorban, a szokottnál beszédesebb lesz, gondolatai csaponganak, vidámabb lesz, okosabbnak érzi magát, úgy érzi, mintha eltávolodna a világtól, a mindennapok gondjaitól. Majd ahogy egyre többször nyúl a fehér hóhoz, egyre kísérik az eufóriát lelki tünetek.
Eleinte ezek a kísérõ látomások, érzékcsalódások kellemesek. De a hallucinációk egyre inkább terhesek lesznek, kínzóvá vagy (ahogyan sok kokainista elmondta) szörnyûvé válnak, néha kifejezetten borzasztóvá. Ekkor már nem ritkák a delíriumos (a részegséghez hasonló) jellegû kényszermozgások sem. Lassan azután az eufória helyett csak a kokainista által nem érzékelt kellemetlen, valamint a kokainistára és környezetére egyaránt veszélyes benyomások uralják a képet, tudatzavar, a külvilágnak hallucinációktól meghamisított mása, nagyfokú "motoros" aktivitás, amelyek átmennek a környezettel szembeni agresszióba. Ez utóbbi oka, hogy nagyon gyakran alakulnak ki, sokszor egészen korán is, tehát még akkor, amikor az áhított eufória bekövetkezik, paranoiás (üldöztetéses téveszmés) reakciók. Ezek mind jobban elhatalmasodnak, a kokainistának az az érzése, hogy összeesküdtek ellene, és üldözik. Ebben az állapotban igen hajlamos erõszakos cselekedetekre, bûncselekményekre. De hiába gyötri állandó rettegés, tehetetlenségi érzés, álmatlanság, ezek sem képesek attól visszatartani, hogy a múló, rövid ideig tartó mámorra vágyva ne nyúljon ismét és ismét a kokain után.
A hozzászokás lépcsõi
A kokainhoz való hozzászokás több lépcsõben alakul ki. Az elsõ fokon még csak a szabadidõ kellemes eltöltése a cél. A barátok összejönnek otthon vagy kiskocsmákban, s az együttlét ideje alatt felszippantanak egy-két alkalommal egy kis kokaint. Sokakat emellett, az tévhit vezet a kokainisták közé, hogy azt hiszik, rossz szexuális életük jobb lesz. Az igaz, hogy eleinte (ha teljesítmény nem is, de) az élmények színessége, intenzitása növekszik. Késõbb ez is megváltozik. Csak a szexuális élmények iránti vágy s nem a valós teljesítmény növekszik. Ez nem csoda, mert a látszólagos teljesítményfokozódás sem volt valós, csak a gátlások megszûnésén alapult. A krónikus kokainistának (az okát nem tudjuk) átrendezõdik a szexuális élete. A férfiak nagyon hamar impotensek lesznek, s vágyaik beteljesülése elmarad. Az is nagyon gyakori, hogy a kokainista homoszexuális lesz. Hogy ennek mi az oka, azt pontosan tudjuk. Egyes ideggyógyászok nézete szerint, csak a gátlások kikapcsolódása hozza felszínre az egyénben korábban is meglevõ, lappangó homoszexualitást, mások szerint, tiszta agyi kokainhatásról van szó. Egy biztos (s ez a megfigyelés az utóbbi magyarázatot támasztja alá), hogyha a kokainista felhagy a kokainélvezettet, szexuális élete újból rendezõdik.
A nemi ingert fokozó hatása (hangsúlyozzuk csak az elsõ két-három kokainfogyasztás alkalmával) jelentkezik, s nagyon rövid ideig, kb. háromnegyed-egy órán át tart. Utána erõs fizikai fáradtság vesz erõt rajta, mely teljesen elnyomja, a kezdeti fokozott cselekvés vágyat. Késõbb már ezt a kezdeti pozitív hatást sem mutatja a drog, s a csodára váró a képzeletében éli át azt, amit a valóságban tenni szeretett volna.
Nõknél ritkábban fordul elõ, hogy a szexuálisélettel kapcsolatos problémák, zavarok miatt válnak a kábítószer rabjává. Hiszen náluk, ha megvan a szükséges érzelmi kapcsolat, nincs fizikai akadálya a nemi életnek. Egyes nõk mégis akkor és azért nyúlnak kábítószerhez (legtöbbször kokainhoz, ritkábban LSD-hez), ha érzelmi, lelki kapcsolat nélkül akarnak rendszeres nemi életet élni. A kábítószertõl azt várják, hogy segítségével legyõzzék természetes gátlásaikat. Ez sikerül ugyan, de az ár, amit érte fizetnek, épp oly nagy, mint a férfiak esetében, megindulnak a testi-lelki pusztuláshoz vezetõ lejtõn.
Kicsit elõreszaladtunk, hiszen még csak az elsõ stádiumnál tartottunk.
A második lépcsõben, már többé-kevésbé szabályos idõközökben, mint doppingszert szedik, hogy emelje teljesítményüket vagy javítsa rossz hangulatukat. Ez már az az út, amelyen haladva (hacsak valami nem jön közbe) az alkalmi kokainélvezõbõl megrögzött kokainista lesz. A "valami" lehet az, hogy olyan rossz, kellemetlen a kokainmámort követõ másnaposság, hogy egyeseket ez tart vissza. Ebben az állapotban p1. igen sokan okoznak autóbalesetet. Emiatt az USA rendõrsége több helyen bevezette "a narkós másnapos szondázást", és ilyen esetben a büntetés sokkal súlyosabb, mint az ittas állapotban elkövetett cselekményeknél…
Sajnos ugyanakkor az sem ritkaság, hogy ebben a másnapos állapotban, amelyben a testi rosszulléten kívül a lelki állapot is romlik (önvád, elégedetlenség önmagával szemben), a kezdõ kokainista is öngyilkosságot kísérel meg, egyes statisztikák szerint 9 százalékuk !
A harmadik stádiumban a rendszeresen kokaint élvezõ már a megszokott nagy adagoktól sem kapja meg a várt, ismert hatást olyan mértékben és olyan idõtartamra, mint ahogyan korábban megszokta. Ezen nem segít többé az adag emelése sem, mert már nincs befolyása a hatásra. Csak a mérgezõ tünetek lesznek mind erõsebbek, hogy végül az esetek egy részében halál okozzanak. Ez a fajta halál gyakori a kokainisták között, mert az egyes adagokkal szembeni eltérések olyan sok tényezõtõl függnek, annyira változik a tûrõképesség, még egy és ugyanazon embernél is, hogy a krónikus kokainistának ezzel a veszéllyel is számolnia kell. Orvosi szakkifejezéssel azt mondják, hogy kicsi a "terápiás szélessége", vagyis a hatékony és a halálos adag nagyon is közel van egymáshoz. Általában 10 milligramm kiváltja a várt hatást, de már egyszeri adagban 30 milligramm is halált okozhat.
A kokainista is gyorsan lesoványodik, néhány hónap alatt akár 15-20 kg-ot vagy még többet is fogyhat. Ebben az állapotában már egyre hasonlóbbá válik coqueróhoz. Szinte szóról szóra megismételhetjük az ott mondottakat, járása bizonytalan, arcbõre sárgás-szürke, petyhüdt, szeme karikás, fénytelen, beszéde összefüggéstelen, apátia lesz úrrá rajta, s mindinkább romlanak szellemi képességei is.
Az orron át való rendszeres szippantgatásnak ezen kívül van egy sajátságos elváltozása is, az állandó érzéstelenedés következményeképpen romlik a két orrüreget egymástól elválasztó porcos orrsövény vérkeringése, ezért kisebb-nagyobb területen elhal. Az elhalt területen pedig folytonossági hiány, magyarul lyuk keletkezik. Egy divatos hollywoodi plasztikai sebész kesernyésen jegyezte meg: "Régebben mellplasztikai mûtéteket végeztünk, ma orrokat foltozunk." (Az orrsövényben levõ lyukat ugyanis vékony ezüst vagy platina lemezzel zárják le.)
A túladagolás veszélyei szinte meghatványozódnak, ha a kokaint valami más szerrel keverik. Az egyik kedvelt drog, a heroin. Az ilyen keverék különösen az USA-ban és Angliában népszerû, s a szép, majdnem költõi "speed-ball trip" (gyors táncos utazás) nevet viseli. Ez a legveszélyesebb kombináció, a központi idegrendszerre ellentétesen ható két szer keveréke. A kokain izgató, a heroin inkább kábító-bódító hatású. A keverék igazán egyedülálló élményeket kínál. Legalábbis igencsak "vonzó" képet fest errõl a speed-ball egyik rajongója: "Ha beadom a keveréket, olyan érzésem van, mintha egy 150 km-es sebességgel száguldó lift repítene fel az Empir State Building (a legmagasabb New York-i felhõkarcoló) tetejére, azután hírtelen elkapja valaki a felvonó kötelét…"
A kokain, ellentétben az alkohollal vagy az ópiummal és származékaival, nem épül be a sejtek anyagcseréjébe, éppen ezért nem alakul ki testi függõség, így a megvonási tünetek is enyhébbek. A hirtelen elvonás tünetei tulajdonképpen leginkább a delírium trémensz tüneteire hasonlítanak. Maga a krízis nem más, mint az égetõ szükséglet (a kokainnal szembeni függõség) nagyon erõs kirobbanása, bár ez is eltér kissé az ópiátoknál megismerttõl. Az elvonási tünetek legszörnyûbbike a rohamokban jelentkezõ halálfélelem.
A másik eltérõ vonás az ópiátokkal szemben az, hogy különösen az elsõ idõben a kokainista nem kényszerül az adagot emelni, csak a bevétel gyakoriságát fokozza a kialakult ellenállhatatlan kényszer miatt.
Az elmondottakat magyarázzák, hogy az elvonókúra során (azoktól a ritka esetektõl eltekintve, amikor a kokain megvonása a keringés összeomlásával fenyeget) nem kell a betegnek kokaint adni, elegendõk az élénkítõ és nyugtatószerek.
Sõt a legújabb eredmények szerint már a kokain mellékhatásainak is megtalálták az ellenszerét. A vizsgálatok során rájöttek arra, hogy a kokain felemészti a szervezet adrenalin tartalékait és felborítja a fiziológiai egyensúlyt. Ezt próbálják visszaállítani oly módon, hogy az adrenalint alkotó egyik fontos aminosav kivonatát (a tirozint) adják a betegnek B és C-vitaminnal együtt. Az eredmény, egy napon belül visszaáll a szervezet normális állapota. Az elvonókúra tartós sikere azonban itt is az utógondozástól, a beteggel való törõdéstõl függ...
AJÁNLOM AZ OLDALT
