Ópiumháború

Ópiumháború

Bármilyen hihetetlennek tûnik is ma, a múltban nem annyira csempészek, zugkereskedõk üzlete volt a kábítószer kereskedelem, hanem az egyes államoké, állami monopolhelyzetben levõ társulásoké, mint pl. az angol Keletindiai Társaságé... Azon a parlamenti ülésen, amelyiken e háború megindítását megszavazták, az ellenzék vezére, a fiatal Gladstone e szavakkal fejezte be beszédét: "Még sohasem hallottam vagy olvastam ehhez hasonló szégyenteljes háborúról, amelyik csak arra lesz alkalmas, hogy országunkat örök idõre megbélyegezze."

Gyõzött azonban az üzleti érdek, a brit nagytõke vezéralakja, az akkori angol politikai élet szürke eminenciása, William Jardin meggyõzte lord Palmerston külügyminisztert, az ópiumkereskedelmet szabaddá tevõ háború szükségességérõl, 1840-ben kitört az elsõ ópiumháború.

A Keletindiai Társaság 1600 decemberében alakult meg. Valóságos nagyhatalom volt, állam az államban háborút viselhetett, pénzt verethetett, törvényt hozhatott... Indiai bázisokról kiindulva már a 17. században kereskedni kezdett Kínával. Az üzlet nem nagyon virágzott, az angol vászon, gyapjúszövet drága volt a kínaiaknak. Ugyanakkor Kínából - ugyancsak Indián át - sok áru ment Angliába, tea, rebarbara, selyem. Bármit próbáltak is a társaság urai, eladásaik még csak a közelében sem jártak vásárlásaiknak. Amikor tudomásukra jutott, hogy a portugálok saját gyarmatukon, Macaón keresztül jó áron adnak el Kínában ópiumot, 1773-ban a társaság vezetõi elhatározták, hogy a Kínába irányuló kereskedelmük középpontjába az ópiumot állítják. Elkezdték Indiában, a kínai ízlésnek megfelelõ minõségû ópiumot termeltetni, kikészíttetni. Ez olyat jól sikerült, hogy Kínába hamarosan fogalom lett "Benares" márka. Ez az üzleti tevékenység nagymértékben hozzájárult az ópium széles körû elterjedéséhez…

Az igazsághoz tartozik, hogy a portugálok, illetve az angolok elõtt is ismerték, használták már Kínában az ópiumot (a törököktõl került oda), de nemigen terjed el. Nem tudták a hollandok sem elterjeszteni, akik Jáváról vitték be az ópiumot, illetve honosították meg az ópiumszívást.

A társaság üzlete virágzott, 1821 és 1843 között csak az ópiumüzletbõl származó nyereség (nem a bevételük !) több mint egymillió fontsterling volt. Nem csoda, ha erre a hallatlanul nagy összegre felfigyeltek a szigetország többi nagytõkései is, és keresztülvitték, hogy 1834-ben eltöröljék a társaság monopóliumát…

A kínai reagálás nem volt egyértelmû. A kínai császár, az Ég Fia Pekingben, a Sárkányok Udvarában trónolt, messze a tengerparttól. A veszély híre oda csak lassan és eleinte nem is teljes nagyságában jutott el. Egy idõ után azonban kiderült, hogy az ópiumszívók munkaereje egyre inkább csökken, de megfogyatkoznak az állam bevételei is, (adók, kikötõi illeték stb.) Így az elsõ idõben kiadott tilalmat feloldották, hogy megvámolhassák az ópiumkereskedelmet. Ennek mértékére jellemzõ, hogy 25%-os adókulcs mellett, 1830-ban a kínai kincstár bevétele csaknem négymillió dollár volt, s ez az összeg 1837-re megkétszerezõdött...

Kantonban, a nagy kikötõvárosban zajlott az élet. Bárok, bordélyok, kocsmák kínáltak minden földi jót a sok tengerésznek. Míg az európai matrózok, akik ezeknek a negyedeknek az állandó látogatói voltak, beérték a hagyományos italokkal, addig a kínaiak az egyre szaporodó számú ópiumbarlangokat keresték fel.

Az emberek egészsége, s ami a kínai tõkések szemében sokkal fontosabb volt, a munkaerejük is rohamosan romlott. Ezért újra megtiltották az ópiumkereskedelmet. Az üzletben érdekelt európaiak azt gondolták, hogy nem eszik a kását olyan forrón, mint ahogy fõzik. S különben is, Peking oly távol van. Az új katonai kormányzót, Liu Tse-süt azonban keményfából faragták. Intelligens és fanatikus ember volt, aki komolyan vette a feladatát. Egyik levelében így írt a társaság vezetõinek: "Miért szállítanak nekünk ópiumot, ami az önök országában nem használatos, hiszen ezzel az embereket a nyomorba és a halálba taszítják ?!"

Az angolok akkori kínai ügyvivõje sokkal inkább katona volt, semmint diplomata. Így egyre inkább kiélezõdött a viszonya a kínai kormányzóval és hivatalnokaival. A helyzet tovább romlott, mind gyakoribbak lettek a verekedések összetûzések, s az angolok, akik már úgyis régóta mérlegelték a háború lehetõségét, e mellett döntöttek…

A háború, elsõsorban a nagyon rosszul felszerelt és kiképzett kínai katonaság ütõképtelensége miatt, hamarosan eldõlt az angolok javára. A békekötés során öt kikötõre kaptak jogot, szabad kereskedelem gyakorlására, konzulátusok felállítására. (Egyébként akkor kapták meg az akkoriban még jelentéktelen Hongkongot is.) Az ópiumkereskedelem újra felvirágzott. 1856-ban, egy álincidens kapcsán kitört a második ópiumháború is, amelyben már más országok is részt vettek. A kínaiak ezt a háborút is hamarosan elvesztették. Most már további engedményeket csikartak ki tõlük lényegében egész Kínára kiterjeszthették az ópiumkereskedelmet…

S hogy a háború nem volt hiábavaló ? 1914-ben az ópiumkereskedelembõl Anglia tiszta haszna több mint 7 millió fontsterling volt !

Az üzletnek reklám is kellett. Lássuk, mit írt egy élelmes kereskedõ: "1860 óta a napnál is világosabb hogy az ópium fogyasztása nemhogy nem átok, hanem éppenséggel áldás a nehéz munkát végzõ kínai népnek, amelyik évezredek óta az ópiumnak köszönheti egészségét és legfõbb örömét."

Egyes keleti országok számára, az ópiumilleték nagyobb állami bevételt jelentett, mint az európai országokban a dohány és a szesz adója. Különösen ez volt a helyzet Thaiföldön, Burmában, francia Indokínában (a mai Kambodzsában). Ezekben az országokban kevésbé folyt ópiumtermelés, sokkal inkább virágzott a feldolgozás. Megvették a nyers ópiumot, feldolgozták finomították, és óriási haszonnal eladták. 1920-21-ben az ópiumilleték a nemzeti jövedelem 15-20%-át tette ki…

Jóllehet a kábítószer-ellenõrzés nemzetközi szükségességérõl szóló elsõ elvi nemzetközi megállapodást már 1912-ben megkötötték Hágában, s 1925-ben pedig ennek továbbfejlesztett formája is aláírásra került Genfben, mégis csak 1926-ban rendelték el az angolok Indiában az ópium kiviteli tilalmat…

Arany háromszög

Ma nemzetközi egyezmények tiltják a kábítószer illegális termelését, elõállítását, kereskedelmét. Sajnos azonban ez nem azt jelentette, hogy a hivatalos kereskedelemmel együtt eltûntek volna a kábítószerek rabjai is. Csak annyi történt, hogy megjelentek a kábítószer-kereskedõk, illetve szindikátusok.

Ma már a különbözõ kábítószer-alapanyagokat adó növényeket, mint amilyen pl. a mák, az indiai kender, a kokacserje, titokban, a világtól elzárt helyeken termesztik. Lehetõleg olyan területeken, ahova vagy csak repülõgéppel lehet eljutni (az õserdõkben titkos repülõtereket építenek), vagy jármûvel meg sem közelíthetõ, magas hegyek fennsíkjain, völgyeiben. Innen azután teherhordó állatok szállítják le az "árut".

Az ópiumtermelés mai központja az arany háromszög. Innen származik a világ ópiumtermelésének több mint a fele. Ez a terület Burma, Laosz és Thaiföld közös határán fekszik, égbe nyúló hegyek, úttalan õserdõk között.

A kokacserje termesztésének központja Dél-Amerikában, az Andok vidékén van (Peru, Kolumbia).

Hihetetlen

Évente több száz csecsemõ születik úgy, hogy világra jövetele pillanatában máris életveszélyes helyzetben van. Súlyos görcsökben vergõdik, légzése, keringése egyre romlik. A kis emberke kétségbeesett sírása, ahogyan kicsinyke ereje fogy, egyre jobban elhalkul, majd az élesztési kísérletekre javul valamit. Ezek a csecsemõk mind narkomániás anyák újszülöttjei voltak, s már az anyaméhben hozzászoktak a kábítószerekhez. Az anyaméhben a táplálékkal együtt kapták meg… A köldökzsinórról leválasztott újszülöttek, elszakítva az anyai vérkeringéstõl, megkezdik egyéni életüket. Mivel a testi függõség kialakult náluk abban a pillanatban, hogy nem kapták meg az anyától a megszokott narkotikumot, kialakult az elvonási sokk ! Az orvosoknak nem volt más választásuk, mint valamiféle kábítószert adni a csecsemõknek (erre a célra többnyire egy szintetikus morfiumszármazékot használnak), s egyidejûleg erõsíteni szervezetüket. Amikor az újszülöttek túljutottak az életveszélyen, akkor éppen olyan szabályos, hetekig tartó elvonókúrát kellett náluk végezni, mint a felnõtteknél. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy lelki megszokás nem alakult ki, ezért ha a sokkos állapotot és az elvonókúrát túlélte, akkor szerencsésebbnek mondható, mint édesanyja… Igaz, csupán azok a csecsemõk, akik orvosi ellátásban részesültek...