Kezdet
A Föld valamennyi népe õsidõk óta használt növényeket, növényi fõzeteket, gõzöket és porokat, hogy lelki, szellemi tevékenységét befolyásolja. A primitív õsember e szerekkel tett szert rózsaszínû kábulatra, melyrõl azt tartotta, hogy a képzeletvilág által szült túlvilági lények, félistenek és istenek állapotával azonos. Emellett a kultikus szertartásokban használt, kábulatot okozó anyagokról csakhamar megfigyelte azt is, hogy fájdalomcsillapításra is alkalmasak.
A természet fékezhetetlen erõinek védtelenül kitett õseink, önkéntelenül is kerestek olyan szereket, amelyek oldották volna bénító félelmüket. E keresés közben találtak is olyanokat, amelyek nemcsak félelmüket és erõs szorongásukat enyhítették, hanem egyben részegséget, gyönyörkeltõ kábulatot és színes álomvilágot is teremtettek.
Ezek a szerek azonban nem váltak mindennapos élvezeti cikké, hanem különleges becsben tartották õket, használatuk csak az ünnepélyes, vallásos-mágikus szertartások óráira korlátozódott.
A legõsibb, bátorságot, mámort és derût hozó ital, amelyrõl történelmi emlékkel rendelkezünk, a bor, illetve az alkoholtartalmú italok voltak.
Valószínû, hogy a különbözõ gyümölcsnedvekbõl készült bort a kaukázusi és az örmény népek fedezték fel, és innen indult hódító útjára Babilonba, majd Egyiptomba. Az i. e. 13. századból, II. Ramszesz korából írásos emlékek maradtak ránk, amelyek tanúsága szerint ekkor a bort ritka kincsként, gyógyszerként használták. Homérosz hõsei és a Biblia szereplõi azonban már bõségesen fogyasztottak bort. A görögök, bár az "istenek vérének" tekintették, mégis itták. A rómaiak, (akik valószínûleg a krétaiaktól tanulták el a borkészítést), már kiterjedt szõlõkultúrával rendelkeztek.
A Földnek azon a tájain, ahol bõven termett pálma, ugyancsak régen megtanulták, hogyan lehet a pálma édes levelébõl pezsgõ, részegítõ italt, pálmabort erjeszteni. A mezopotámiai és az egyiptomi népek, akárcsak az amerikai indiánok, ismerték és különleges elõszeretettel itták a pálmabort. A Kolumbusz elõtti idõk mexikói indiánjai az agávé nedvének erjesztésével nyerték borukat, s még ma is õsi nevén, pulkénak hívják.
Az elsõ kábítószer-élvezõk a mostoha természeti körülmények között élõ népekbõl kerültek ki. Ezeken a területeken szinte elviselhetetlenül nagy volt a tömegek nyomora (gondoljunk az Andok fennsíkjain élõ indiánokra, India páriaira, Kína kulijaira), de megteremtek azok a növények, amelyeknek levelei, gyümölcsei, fõzetei vagy színes álmokat adva feledtetni tudták a gondokat (így alakult ki az ópiumevés /és szívás/ meg a kenderszívás), élénkítõ hatásukkal elviselhetõbbé tették a terhek viselését (kokalevél, bétel stb.).
Érdekes kultúrtörténeti tény, hogy az ópium kivételével valamennyi ismert kábítószer hosszú évszázadokig alig-alig szolgált gyógyszerül. Ahol, és amelyik igen, ott a papok vagy a gyógyítással is foglalkozó varázsló használták. Az ópium volt az egyetlen,(amelynek története majd egyidõs az orvostörténeti, gyógyászati adatokkal) az ópiumot tartalmazó növénynek, a mákgubónak vigaszt adó, csodaszerként történõ hatást tulajdonítottak használata során. S még egy érdekesség, az ópium az egyetlen drog, amelyet sohasem használtak kultikus célokra…
A legtöbb kábítószert ugyanis a különbözõ növények hatását jól megfigyelõ és õrzõ papok, varázslók, elsõsorban a vallási szertartásokon, saját maguk és résztvevõk extázisának fokozására, éberségük elaltatására, s nem utolsósorban az áldozatra szánt emberek akaratának, ellenállásának elnyomására használták. Mennyivel hatásosabb, látványosabb, meggyõzõbb volt ugyanis a nép szemében, pl. Mexikóban az emberáldozat akkor, amikor Huicilopocstli-nak, a háború istenének szánt áldozat örömmel, önként ment fel az áldozati oltárhoz, ahol obszidián késével várta a fõpap, egy pillanat alatt kimetszette és felmutatta az áldozat még dobogó szívét.
A másik cél, amiért ezeket a drogokat tartalmazó növényeket az emberek használták, az a nehéz életkörülményeik megkönnyítése, elviselhetõbbé tétele volt. A pokol akkor szabadult el, amikor megjelentek az idegenek, mint hódítók vagy látszólag békés kereskedõk. Akár így, akár úgy érkeztek, de mindig többet és többet követeltek az amúgy is nehéz viszonyok között élõ emberektõl. Így ezek a szerencsétlen, agyonhajszolt emberek a felejtést, a kemény fizikai munka miatt, ezt választhatták csak a kínzásokkal (vagy az éhhalállal szemben) az erõt, a kínzó éhség csillapítását a korábban már ismert csodatevõ szerek mind nagyobb és nagyobb adagjától várták.
Hamar felismerték azonban a hódítók, hogy az ilyen út következményei végzetesek, a drog rabjának a munkaereje mindinkább csökken, egészsége, ellenállóereje egyre romlik, s végül nem az ember (ezzel vajmi keveset törõdtek…), hanem az értékes munkaerõ (!) maga is menthetetlenül elpusztul. Ez a felismerés vezetett, pl. Kínában az ópiumháborúkhoz.
Döbbenetes, de (elsõsorban a dél-amerikai indiánok vonatkozásában) még ma is ez a helyzet. "Az indián mindennapi kenyere mérgezett kenyér, egészségének ellensége" állapította meg 1949-ben az ENSZ egyik bizottsága. "A dél-amerikai indiánok kokainizmusát nem lehet különválasztani azoktól a társadalmi-gazdasági körülményektõl, amelyek táplálják. A kábítószer azt az érzést kelti az elnyomott és kizsákmányolt kokainevõk millióiban, hogy megszabadulnak (ha csak rövid idõre is) a gondok és a mindennapi nélkülözések béklyóitól."
Felvetõdik a kérdés, hogy a korábbi évszázadokban miért nem járt ilyen súlyos, végzetes következményekkel ezeknek a drogoknak a használata, élvezete ? Ezt a szónoki kérdést természetesen csak a hallucinogén, tehát az elsõsorban kultikus célokat szolgáló drogokkal kapcsolatban tehetjük fel.
A válasz egyszerû, mert használatuk erõsen korlátozott, sõt szigorúan szabályozott volt. A természeti népek ugyanis merõben más okból éltek a bódító kábítószerekkel, mint a civilizált narkomániások. Õket csak részben ínséges életûk, nyomorúságos életérzésük, de fõleg õsi vallási szokásaik késztették arra, hogy idõrõl idõre hozzányúljanak az üdvözítõ szerekhez. A legtöbb helyen bûnnek tartották, ha valaki akkor is ivott a csodaszerbõl, ha annak nem volt ott az ideje. Az ilyet meg bélyegezték, és kiközösítették maguk közül. Az olyan törzsben, ahol még ma is él ez az õsi fegyelem, rendszerint csak a varázsló ismeri a csodatevõ növényeket, és azok használatának módját. A legtöbb drog titkát csak a beavatottak, a papok, a varázslók ismerték. S hogy titkaikat milyen jól õrizték, azt mi sem mutatja jobban, minthogy egyik-másik mexikói hallucinogén hatású növény titkát csak 1955-ben fedezték fel…
A varázsitalt a beavatottak készítették el (ha más tette, a vakmerõ, az istenek haragját vonta magára), õk határozták meg adagját is, s a visszaélést is meg tudták akadályozni, mai szemmel nézve érthetetlenül nagy hatalmukkal. Kivétel talán csak a kokacserje levele volt. Ezt a növényt a nép is ismerte, s igen-igen mértékletesen használta. Csak annyira, amennyire a természeti feltételek, (az Andok nagy magasságában fekvõ fennsíkjain a levegõ oxigénben szegény) ezt számukra bizonyos fokig nélkülözhetetlenné tette.
A többi kábítószerrel az volt a helyzet, hogy a hatalmasok úgy szabályozták használatukat, hogy ily módon, segítségükkel vezessék le az elnyomással, a nyomorral szembeni elégedetlenséget.
A legszemléletesebben talán az õsi perzsa anekdota példázza ezt:
"Késõ éjjel három fáradt vándor érkezik egy városhoz. A kapukat már zárva találják, kinn kellene éjszakázniuk a szabadban. Egyikük, az ópiumszívó mámorosan így szól a társaihoz: Feküdjünk le, aludjunk, s majd reggel, ha kinyitják a kapukat, bemegyünk. Nem így az alkoholista. Ez részeg dühében így ordítozott: Nem fogunk itt kinn éjszakázni a mezõn. Barátaim, törjük be a kaput ! A harmadik, a hasis rabja, csodálkozik a másik kettõ ostoba fecsegésén, s kábultan ezt suttogja: Nem kell sem a kaput betörnünk, sem itt kint éjszakáznunk, hiszen egyszerûen bejuthatunk a városba a kulcslyukon keresztül !"
A hatalmasoknak tehát kedvezett, hogy a világ akkor ismert csodaszereinek használata terjedt a nép körében, hiszen az ópiumszívó nem fogja betörni a kaput… Nem fog a hatalom ellen lázadni. Így hát keveset törõdtek vele, hiszen ha egy pária elpusztult, volt helyette sok ezer, aki mindaddig, míg a méreg el nem pusztította, robotolt tovább…
Száz évvel ezelõtt a nyugat, egzotikumként könyvelte el a narkomániát, vagy legfeljebb piszkos üzletnek tekintette, de semmi esetre sem a civilizált világot fenyegetõ veszélynek. A Larousse-féle Grand dictionnaire universal, amelyik egyaránt tekinthetõ az enciklopédiák modern utódának és a mai lexikonok elõdjének egy régi kiadása 11. kötetének 1387. oldalán a többek között így ír: "Franciaország megakadályozhatja Mennyei Birodalom megsemmisülését. A pekingi egyezmény értelmében meggátolhatja, hogy a lakosság ópium-öngyilkosságot kövessen el, erõsítõ, jó minõségi boraival kigyógyíthatja e halálos szenvedélybõl õket."
A mexikói és a dél-amerikai indiánok sok gyógynövényt, varázserejû füvet, gombát ismertek, írja egy svájci néprajztudós. Közülük háromnak volt különöse nagy jelentõsége, a Peyotl kaktusznak, az ololiuqui-nak egy szulák fajta növény magjának és a teonanacatl gombának. Mindhárom varázsnövény volt, és kultikus titok övezte õket. A varázsitalok pontos elkészítésének módját csak a beavatottak szûk köre ismerhette, az illetékteleneket az istenek elhülyüléssel vagy halállal büntették (ami mögött az adagolás ismeretének hiánya rejlik…)
"Istenségük (írja a néprajztudós), a vérengzõ Huicilopocstli (Napisten) csak akkor világítja meg a földet, ha emberszíveket ehet, és embervért ihat. Nem elégedett meg azzal, hogy papjai az oltárok elõtt garmadával tépték ki az emberáldozatok szívét, hanem kedves népét szakadatlanul harcra tüzelte, hogy emberszívvel és embervérrel jóllakhassék. Valósággal az isteneiket tápláló emberáldozatokra építették az aztékok egész életrendjüket."
Talán egyetlen vallás sincs még a világon, amelyikben olyan nagy szerepet játszottak az emberáldozatok, mint a mexikói indiánok vallásaiban. Némi különbség talán volt közöttük (a legnagyobb számban a maják és az aztékok mutattak be emberáldozatokat), de egyben megegyeztek, az emberáldozatok kultikus rendjét szabályozó szertartások megkívánták az áldozattól, hogy semmiféle ellenállást ne tanúsítson, ne mutasson halálfélelmet, sõt örömmel vegyen részt feláldozásának szertartásán…
Ez, ha elolvassuk a különbözõ szertartási rendeket, szinte természetes. Az áldozat halála ugyanis (hála a papok ügyességének) pillanatok alatt bekövetkezett, de a feláldozást megelõzõ ceremóniák hosszú órákat vettek igénybe. A papok jól tudták, hogyha az áldozat kimutatná természetes halálfélelmét, iszonyatát, az megzavarná a tömegek vak hitét, s elõbb-utóbb meggyengítené a papság hatalmát. A mexikói papok, akik nagyon jól ismertek néhány igen erõs hallucinogén hatású növényt, azok pontosan adagolt fõzeteivel, porával készítették fel az áldozatra szánt embereket…
Az áldozati rendrõl, szokásokról leginkább egy, a 16. század negyvenes éveiben írt munkából nyertek hiteles képet a mai kutatók. Ekkor írta meg a spanyol Diego de Landa, a mexikói Yucatán második püspöke híres munkáját, "Jelentés a yucatáni dolgokról" címmel. Sokat segítettek az újabb régészeti kutatások is. Természetesen nem célunk valamennyi emberáldozati módot itt ismertetni, de egy-kettõt leírunk annak bemutatására, hogy mire képesek a hallucinogén anyagok, mit lehet tenni a hallucinogénnel kezelt emberrel.
"Az áldozatot egy oszlophoz kötötték (írja Landa püspök), majd egy pap felvágta a nemi szervét. A kiömlõ vérrel bekente annak az istennek a szobrát, akinek a tiszteletére a szertartást végezték. Azután elkezdõdött az áldozati tánc. A táncosok íjat és nyilat tartva a kezükben körbejárták az oszlopot. A tunkulék (maja dobok) ritmusa szerint a kör hol szûkült, hol tágult, míg végül a táncosok egymás után belelõtték nyilaik az áldozatba."
A rituális szertartás egy másik formáját így írja le püspök:
"A szertartást négy, kék festékkel bemázolt pap mutatta be a piramisok áldozati terén. A papok a piramis csúcsán levõ kõlapra kötözték az áldozatul kiválasztott férfit. Azután az áldozópap kõkéssel felvágta az áldozat mellkasát, egyetlen mozdulattal kitépte a még dobogó szívet, és a sugárban kilövellõ vérrel meghintette az oltárt vagy annak az istennek a szobrát, akinek tiszteletére végezte a szertartást."
Chichen Itzában, a Tollas Kígyó városában még ma áll a szent kút, a Halál Kútja. Itt áldoztak Yum Kax, mezõk és erdõk istene elõtt. Az isten a Halál Kútjának fenekén lakott, s hogy a vízért és az esõért megfizessenek, minden évben a legszebb szüzeket áldozták fel, és drága ékszereket hoztak ajándékba az istennek. A kút feletti medence átmérõje 60 méter, a kút mélysége kb. 60 méter volt (ebbõl a tényleges vízmélység 25 méter).
Vajon milyen is lehetett annak idején az áldozati szertartás ? Landa püspök leírása alapján egy régész így rekonstruálta:
"A környezõ maja városokból érkezõ zarándokok Tollas Kígyó piramisa elõtt, a szertartástéren gyülekeztek. A papok a mezõk istenének menyasszonyaivá (!) kijelölt, pompás ruhába öltöztetett szüzeket, fából készült ravatalra fektették, és a Szent Úton a Halál Kútjához vitték. Peregtek a tunkulék, (a maja dobok), harsogtak a tengeri kagylókból készült kürtök, a tömeg pedig dicsõítõ himnuszokat énekelt Yum Kax tiszteletére. Azután ez a furcsa halottas menet megérkezett az Utolsó Szertartás Szentélyéhez. A lányok leszálltak a ravatalról, a papok újból megtisztították õket a kopálgyanta füstjével, még egyszer felhangzott a kürtök hangja… A papok elvezették a lányokat az áldozati térre, megragadták mindkét karjukat és lábukat, erõsen meglóbálták õket, és a menyasszonyok Yum Kax medencéjébe, a Halál Kútjába zuhantak.
Valóban csak hallucinogén anyagokkal kezelt emberekrõl tudjuk elképzelni, olyan emberekrõl, akik a drogtól, a drog hatására elvesztették minden realitásérzéküket, hogy mindezt kellõ ünnepélyességgel, akaratlan bábok módjára végigcsinálják. Hogy még így is szinte elképzelhetetlen ? Egyetlen szomorú, tragikus példa napjainkból, az LSD-mámor tragikus kimenetelére,
1983 tavaszán történt. Egy 17 éves fiatal lány, szerencsétlenségére, rossz társaságba keveredve valahogy LSD-hez jutott. Egy délelõtt egyedül volt otthon. Bevett egy adagot, s a 10. emeleti lakásból (nem érzékelve sem a fenyegetõ mélységet, sem a veszélyt) az ablakon kilépve akart lemenni az utcára...
AJÁNLOM AZ OLDALT
